Milyen rég írtam már...

Most, hogy így bele olvastam utolsó bejegyzésembe, tudatosult bennem, hogy milyen gyorsan szalad az idö;)
Majdnem fél éve, hogy írtam utoljára, akkor még pocakos kismami voltam. Mit sem sejtve arról, hogy akkor már megvoltak számolva a napjaim....úgy értem, akkor még senki sem tudhatta, hogy a mi kisfiúnk annyival korábban fog majd kibújni anya pocakjából.

Szóval az én kis történetemet ott folytatom, ahol abbahagytam...

Márc. 13-án (32. hét) újra voltam terhesgondozáson, a dokibácsi mindent rendben talált, így úgy gondoltunk neki vágunk (talán utoljára) a nagy útnak és hazamegyünk Mo-ra - hozzátenném nálunk ez nem számít olyan nagy dolognak.....gyakran hazajártunk régebben, volt hogy minden második héten, hiszen az út csak 5 óra.
Az úton minden rendben volt. Egész jól viseltem, habár a növekvö pocakkal hosszabb ideig egyhelyben ülni már nem volt olyan kényelmes, de bö/laza/kényelmes ruházat + a cipö lerúgva, nehogy beledagadjon a lábam és már kész is:D

Nagyon vártam már az otthon töltött hétvégét, mivel sikerült utolsó pillanatban megszervezni a pocakos fotózást (barátnöm ajánlotta a fotóst)
Szuper képek készültek.....nagyon sajnáltam volna, ha nem készülnek profi képek a pocakomról.
Olyan szép emlékbe.... kár lett volna ha nem jön össze
(hozzáteszem utolsó pillanatban hoztuk össze, persze akkor még nem tudtuk, hogy 5 nappal késöbb a kis Bence már világra jön majd)
Persze, hogy is gondolhattuk, hisz a márc. 15-ei hétvégén fotózkodtunk, én meg máj. 4-re voltam kiírva.....
de gondoltam nem muszáj megvárni míg hatalmas hasam lesz, addig akartam szép képeket készíttetni, amig olyan kis helyes a pocakom:D
Micsoda szerencse;)

A másik amiért még vártam a hétvégét, az azért volt, mert végre hosszú idö után újra találkoztunk a középiskolás barátnöimmel.
Ök még azt sem tudták, hogy terhes vagyok, hisz nem kötöttem ország-világ orrára a tényt, csak azok tudtak róla, akikkel személyesen is találkoztam.
Minden jó, ha jó a vége - szokták mondani.
Szerencsére ök még utolsó pillanatban, de azért láthattak engem a pocakommal;)

Mit sem sejtve visszautaztunk Németországba.

Mellesleg megjegyezném, a másik lakásba való átköltözködés akkor még csak álomnak tünt, hiszen a felújítás elhúzódott.

De végül a nem kicsit stresszes idöszakba, ami ezután következett, a költözést is belesürítettük;)
Erröl és persze a kis Bence születéséröl majd még bövebben a következö bejegyzésben, ami remélhetöleg nem várat magára ennyit, mint ez a mostani:D
P.S.
Így utólag visszanézni a pocakos fotókat, olyan szép emlékeket kelt bennem....lehet, hogy csak azért is bevállalom a kistesót, hogy újra átélhessem a várandóság csodáját? Ki tudja;)